Előszó

Első a lét, aztán lassan előmozdul az élet töményen, mint hársillat a szélben, és megmozdul itt belül is valami, ami több mint a lenni, inkább olyan, mint a Vagyok. Jelenségek vesznek körül, bimbózó ígéretek, melyek határozott céllal visznek valami felé, vagy éppen visznek el valamitől. Választásainkban mindig ott van az élet teljességére való igényünk, a hitünk, az erőnk, a reményeink, talán néha a félelmeink is, ami nélkül bizonnyal tovaszállhatnánk az akadályok felett.

Sötétedik a szívünkben, ha megmaradunk a gondokkal telített mindennapok sajátos kisszerű piacterén, ahol a kofák mind hangosabban próbálják eladni saját árujukat, gyötrelmeiket, szomorúságukat, kudarcukat. E csalfa hangzavarban nem látjuk létünk zsengéjének értelmét, bátortalanul omlunk bátorítónk vállára, miközben gyermeki hüppögésünket befele halljuk, a mindenség ismerőseiként az időbeliséget legyőzve hangtalanul örökké.

Itt vagyunk. Létünk óceánjában kis kavicsokat múlat az idő, mely sziklává, szigetté épül, és vagy elzárja, vagy befogadja az érkező vándort, ki újat hoz, és újjá tesz. Így várjuk a vidékek arasznyi változásából a csodás megújulást. Kiépül a kikötő, majd gyönyörű házunk, kinyílnak ablakaink, ajtóink tárva. Jöjj és láss! – így örvendezünk.

Regényt írok kedves olvasó, itt olvashatod létünk hű forgatókönyvét, még ha kitalált is, sajátosan igaz és csodás. Köszönet érte a Teremtőnek és valamennyi ismerősömnek, akik sorsomat előre- időnként hátravitték, tanulásom hiábavalóságot talán nem mutat, s hasznára lehet másoknak bővölködésre. Bízzunk hát!