Magyar Kultúra napja beszéd

Ma a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük. Minden nemzet életében vannak jelentősebb események, ünnepnapok, amikor a mindennapi, szokásos, sürgető dolgainkat hátrahagyjuk, és felöltöztetjük lelkünket, elménket, szívünket, hogy fejet hajtsunk szóban, dalban, művészeti alkotásban azok előtt, akik voltak, akik valami igen őszintét, nagyon hittel telit tettek, alkottak, szóltak és mertek.

A Magyar Kultúra Napja egy kicsit Kölcsey Ferenc napja is számomra, aki 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását. Ennek emlékére 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját, és az 1993. évtől ugyancsak e napon tüntetik ki oktató-nevelő munkásságukért a pedagógusokat is.

Az igazán nagyszerű művész, úgy hiszem, és azt vallom, jó pedagógus is abban az értelemben, hogy egész nemzetének oktatója, tanítója. Bármely művészeti ág nagyszerű képviselője is legyen, felelőssége teljes tudatában kell utat mutatnia, és a nemzeti sorskérdésekben lámpást gyújtani.

Nem kérdés, hogy Kölcsey úgy életművével, mint művészetével, szónoki beszédeivel lámpása a magyarságnak. Az írástudók felelőssége, a kimondott és leírt szó súlya, mikéntje ma is kötelez bennünket. Ez építi fel azt a házat, melyben népünk otthonra lel.

Lehet-e egy nemzet bölcs, anyanyelve pallérozása, nemzeti történelme megbecsülése nélkül?

A felvilágosodás nagyjai és a magyar romantikusok szavaival élve bizonnyal nem, „hiszen egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga nyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” –ezt tanítja ma is a magyar felvilágosodás korának nagyja, Bessenyei György beszéde a magyar nemzet aprajának és nagyjának.

Akarnunk kell megismerni nemzeti kultúránk alapjait, s nem iskolai muszájból, hanem öntudatból! Akarnunk kell a fiatokkal kiérlelni a szó, a zene, a képzőművészet, a táncművészet, az alkotó- és előadóművészet eszenciáját! Akarnunk kell vetni közösen, egymás mellé állva egy város kultúréletének szántóföldjébe!

Így szolgáljuk nagyszerűen elődeink hitét, a jövő megteremtésében. Ily módon láttatik meg Kodály nagyszerűsége, Bartók és József Attila hazafisága, Petőfi embersége, odaadása, Kosztolányi hűsége, a Kossuth-díjas Esterházy Péter őszintesége, az irodalmi Nobel-díjas, Kertész Imre sorstalansága.

S hol vannak még a nagyszerű színművészeink, karmestereink, koreográfusaink, képzőművészeink, tudósaink, kikre emelnünk kell tekintetünket?

Sorsunk alapja a nemzet karaktere, a nemzet karaktere a kultúrája és hite, a kultúra és hit tesz emberségessé, teremti meg a közösséget, óvja az értékeket, készíti a jövőt!

Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyek, Urak! Városunk Fiataljai!

A zene nyelvében nincsenek akadályok, hogy az emberi szívek és elmék összekapcsolódjanak. Azzal a nagyszerű hittel vagyok, hogy a magyarság kultúrájának, történelmének minden eleme hivatott ennek az egységnek a megteremtésére.

Kívánattal van lelkem, hogy városunk „meleg szeretettel függjön a hon nyelvén, mert haza, nemzet, nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki az utóbbiért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”

Kölcsey tanítása alapján ne az üres, igénytelen beszédtevékenység, hanem az embertársak és kultúránk megbecsülésén alapuló megnyilatkozásokkal okítsuk, segítsük egymást, nem feledve, amire Kodály Zoltán is figyelmeztet, miszerint: „Intsük, tanítsuk egymást szeretettel, félretéve egyéni hiúságot, vélt jobban tudást, semmi egyebet nem tartva szem előtt, mint egy eljövendő nagy magyar kultúra ideálját.”

Ezzel a gondolattal kívánok őszinte, szép ünnepet, a művészet szépségének befogadásával pedig katartikus átlényegülést, megtisztulást!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Dombóvár, 2009. január 22.

Béres Sarolta
kulturális és civil tanácsnok